Interjú Kreiter Évával,

az ingolstadti magyar gyerekek tiszteletbeli nagymamájával

Egy májusi vasárnap délután érkezem meg Éva nénihez. Ő, mint mindig irigylésre méltó eleganciával és kifinomultsággal vár otthonában, mely tulajdonságok mellé metszően pontos emlékezet társul. Amint elfogyasztjuk Eszterházy-tortaszeletünket és erős feketénket, már indul is a visszaemlékezés Éva néni gyermekkorára, ifjúságára, melyet 56 eseményei szőnek át. Az interjú első felében a fiatalkori évekről, a forradalom személyes megéléséről olvashatunk, míg a második részben a németországi kitelepülésbe és a Petőfi Kör Magyar Kultúregyesülethez való kapcsolódásba kaphatunk betekintést.

I. rész: Korai gyermekévek és 56

Hol és mikor születtél? Mesélnél a szüleidről, családodról?

1945. október 6-án születtem Tasnádon. Ez itt nem kimondottan Erdély, hanem Észak-Erdély, Partium. Nagyon közel laktunk Kölcsey szülőházához, 5 km-re légtávolságban. Tasnád egy nagyon kedves kis mezőváros volt, nagyon szerettünk ott lakni. Sok kedves ember lakott körülöttünk, de a háború megviselte. Édesanyám budapesti volt, édesapám tasnádi, összeházasodtak Budapesten, aztán leköltöztek Tasnádra, mert a háborúban azt hitték, hogy ott könnyebben vészelik át a vészhelyzetet, és hát bizony ott minden odaveszett. És a nagyszülők, a budapesti nagymama ott maradt. 10 évig nem láttuk 45-től 55-ig édesanyám nem látta az édesanyját. 55-ben tudtunk újra elmenni először Budapestre, és ez volt az első nagy találkozás annyi év után. És rá egy évre, 56-ban újra.

Édesanyám azzal a szándékkal ment, hogy hátha sikerül ott maradni, és hátha sikerül elrendezni, hogy a család egyesüljön. 56 augusztusában mentünk át, mind a négyen, édesanyám, édesapám és mi ketten a nővéremmel. Aztán közben, nem tudom, hogy szerencse volt vagy pech, hogy édesanyám nagyon beteg lett, májgyulladásos sárgaságot kapott, kivitték Pesthidegkútra, ott kezelték, hosszadalmas volt a kezelése. Édesapám hazament Nagykárolyba, mert neki lejárt a szabadsága, mi gyerekek ott maradtunk édesanyámmal, úgyhogy a család szétszakadt. Bizony édesanyám decemberig ott volt bent a kórházban, és mi a nagymama és a nagynéni fennhatósága alatt éltünk. Közben beírattak bennünket az iskolába.       

Hová jártál iskolába?

A IX. kerületben, a Mester utcában laktak a nagymamáék és a Tóth Kálmán utcai leányiskolába jártunk. Ez volt szeptember eleje, mikor iskolába beírattak bennünket, és rá október 23-án kitört a forradalom.

Te voltál akkor 10 éves? Milyen volt a közhangulat a forradalom előtt és alatt?

Október 6-án töltöttem a 11-et. Már előtte olyan zavaros idők voltak. Október 6-án volt Rajknak az újratemetése, Rajk Lászlót kivégezték, akkor temették újra, és akkor már nagyon-nagyon kemény hangok szólaltak fel itt-ott, már nagyon várható volt a változás. Aztán október 23-át ott éltük meg Budapesten, a Mester utcában. Én még kicsike voltam, úgy 11 éves, de azért már mindenben szerettem volna részt venni. Nővérem 13, már többet megengedhettek neki és 23-án délután ők elmentek moziba. Közel volt hozzánk a Corvin mozi, és ők oda indultak, de már nem értek az előadásra, mert már visszafojtották a fiatal gyerekeket. Úgyhogy ő hazajött és mesélte, hogy már skandáltak ezt-azt, amazt és énekeltek, már nagyon közel volt a robbanás.

De mi, mint gyerekek egy kicsit ott szabadabban mozogtunk, mert nagymama szegény idős volt, beteg volt, a nagynéni meg el volt foglalva a lakással, rendezéssel, ezzel-azzal, és mi mindig a ház előtt, ház körül tébláboltunk és mindig füleltünk. Nem volt olyan titkolózás, vagy nem volt olyan, hogy ezt nektek nem szabad. Mi együtt éltünk a felnőttekkel, segítgettünk is bizonyos dolgokban és benne voltunk mindenben.

Anyukád akkor kórházban volt?

Kórházban volt kint Pesthidegúton és nagyon súlyos állapotban volt, egyszer tudtuk meglátogatni még a forradalom előtt.

Akkor aztán megindult a forradalom. Este már a közelben voltak lövöldözések, mindig jött valaki, az Üllői úton nagyon közel volt a Kilián laktanya, ott már lőttek és robbantgattak. Aztán másnap, 24-én, jöttek a hírek, hogy borzalmasan néz ki a körút és nagyon fel van túrva az egész. Mi el is indultunk, de nem értünk el a Kilián laktanyáig, mert akkor már lőttek, és mindenki szaladt. Én tudom, hogy olyan kicsi, zömök, kövérke gyerek voltam, nem is tudtam szaladni, egy katona kapott fel az ölébe és úgy szaladt velem végig a Mester utca közepéig. Ezt ugye a szülőknek vagy a nagymamáknak nem meséltük el, de ez egy nagyon kemény dolog volt. Mi voltunk ketten lányok, a nővérem és én, a többiek mind fiúk voltak és mind nagyobbak.

Aztán jöttek a harcok, és bizony a fiúk közül sokan elmentek harcolni. Szemben volt, majdnem szemben a Fáy Gimnázium, onnan a diákok, tanárok együtt mentek harcolni. Később találtuk meg a sírokat ott a közeli templomkertben. Ahogy estek el, az volt a legborzalmasabb. Ott is harcok robbantak ki a tetőről, nem tudom, hogy vagy orosz katonák, vagy ávósok lőtték a járókelőket, mert kijárási tilalom volt.

Nagyon kemény napok következtek, nem volt szabad kimenni az utcára, de mi gyerekek, ugye, mindig volt két vagy négy férfi, aki a kapuban állt és a menekülteket beengedte, mindig ott tébláboltunk, néztük a dolgokat, sokszor ki is kellett mennünk kenyeret venni. Nálunk férfi nem volt a házban, a nagymama idős volt, nagynéném megint el volt foglalva, és bizony ki kellett mennünk nekünk is, kenyérért sorba állni, s akkor nagyon féltem, mert mondták, hogy jönnek az orosz katonák s a sorba álló emberekbe belelőnek.

Így körülöttünk zajlott az élet, a Corvin köz és a Kilián Laktanya között erős harcok folytak, nagyon sok sebesült jött, sok menekült fiatal, a Kilián Laktanyából kiskatonák, akik megszöktek vagy otthagyták a katonaságot, mert nem akartak harcolni. Úgyhogy mindig tele volt a ház, a pince, 20-25 fiatal mindig ott volt lent a pincében, szegény nagymama, nagynéném ezzel foglalkozott, hogy ment élelmet szerezni és főzött nekik. Mi az 5. emeleten laktunk, az ablak az utcafrontra nézett. Azt hiszem az első belövéseknél, a mellettünk lévő házba belőttek, az összes ablakok betörtek, nem volt fűtés, október vége volt már akkor, és bizony lent kellett aludnunk a pincében, ott folyt az élet tovább. Gyerekként valahogy nem vettük mindezt tragikusan, benne voltunk a dolgok menetében és együtt csináltuk a felnőttekkel, együtt kínlódtunk, lent voltunk a pincében, azt hiszem egészen november 3-ig. Azt hiszem, akkor először mentünk fel, az ablakokat matracokkal betömködték, hogy tudjunk ott létezni és aludni, akkor megfürdettek bennünket és tiszta ruhát kaptunk. Hajnali fél 4-kor, sosem fogom elfelejteni, felköltöttek, már hallatszott, olyan borzasztó nagy dübörgéssel jöttek a tankok Üllő felől, akkor mindenkit költöttek, hogy le a pincébe. Sosem fogom elfelejteni, az egy nagyon borzalmas dolog volt, hogy így hálóingben kikaptak az ágyból, azt hiszem, hogy a nagymama papucsába dugtam a lábamat és szaladtunk le a pincébe, mentünk le. A nagymama 74 éves volt, fiatalabb volt, mint én, de akkor már nehezen mozgott. Nagyon sokszor jut eszembe, nem engedte, hogy előre vigyék. Azt mondta, hogy én vagyok az utolsó, aki lemegyek, ti vagytok a fiatalok, tiétek az élet, előttetek áll és mindig azt mondta, hogy én zárom a sort. Ez úgy megmaradt bennem, hogy ha megyünk valahová, mindig mondom, én zárom a sort.

Ez nagyon szép gondolat!

Akkor lementünk a pincébe, november 4-én volt, közben jöttek a retorziók, a megtorlás. Bizony akkor már féltem, mikor házról házra jártak az orosz katonák, és tudom, az egyik orosz tanárnő volt a tolmács, elöl ment ő, rá két orosz rászegezett fegyverrel és a másik két orosz katona. A kiskatonák, akik menekültek, levették az egyenruhájukat, meg mindent és nem volt már idejük, hogy elégessék, pár dolgot be tudtak a kályhába tenni, de nem mindent, hanem egy ilyen heverő volt, alátették a ruháikat, rá egy pokrócot, és én rá kellett üljek. Na én mondom, engem jönnek és lelőnek, ha megtalálnak. Ez egy félelmetes pillanat volt számomra. Az is mikor a fiatalok megindultak harcolni. Ez már november 7-én volt, mikor a nagyobb fiúk szereztek fegyvert, és volt valami muníció, hogy mennek, és Ági, a nővérem, hogy ő is megy velük.

Lent aludtunk a pincében, akkor hallottam, hogy ott a pisztolyt forgatják, és én szóltam az egyik kiskatonának. Akkor engem nagyon megszidtak a többiek, hogy hogy vagyok áruló, de aztán ő kivette a kezükből, bedobta a lifthofba a fegyvert. Nem tudom, hogy megtalálták volna-e vagy sem, végül is házról házra nem jártak, pincét, padlást végig jártak, ott nem volt semmi olyan különleges, de nem találták meg, úgyhogy aztán elmentek.

Ez az egyik legizgalmasabb pillanatom volt. És még akkor, amikor kijárási tilalom volt, de ki-kimentünk az udvarra, a repeszek   repkedtek éjszaka, csodálatos volt szerintünk, hogy a kis égő kis repeszek ott villogtak és repkedtek körülöttünk.

Ez volt az eleje, de aztán utána abban az évben már iskolába nem mentünk, mert az iskola is tropára volt lőve, meg nem volt ablak, meg nem volt fűtés, úgyhogy már csak januárban került sor az újra az iskolázásra.

Aztán voltak ilyen kisebb kalandjaink, például ez a november 1-jei, akkor még megvolt az új kormány, amit aztán föloszlattak.

Van egy kis külön történetünk nekünk a családnak, nem tudom, hogy mennyire tudom azt elmesélni. A nagyszüleim nagyon vallásosak voltak, a nagypapa meghalt korán és a nagymama egyedül maradt kilenc gyerekkel, már nagy lovacskák voltak, fölnevelte őket. Akkor volt vallásüldözés és a papok letartóztatása, de többek között ezt el kell mondanom, hogy a jezsuita rendfőnök, Kollár Ferenc atya, nálunk bujkált, ott misézett és ott oktatta a fiatalokat, akik papneveldébe akartak menni és ez bizony nagyon veszélyes volt.

Aztán ez az október 1-jei úgy megmaradt bennem, akkor ott a mi lakásunkban, nagymama lakásában a Szív, a katolikus hetilap volt, azt hiszem, annak a szerkesztését ott rendezték, és ez nekem úgy megmaradt, hogy erről vajon szabad-e beszélnem.

Akkor kaptam az első Kossuth-címert, akkor mentünk ki november 1-jén először templomba, a Haller téri templom volt közelebb hozzánk, akkor láttam nagyon sok halottat az utcán, amin egy kicsit megborzongtam.

Nagyon sok fiatal lőtte ki a tankokat Molotov-koktéllal. A nagymamák kiürítették a spájzban a paradicsomot a paradicsomosüvegből és odaadták a fiúknak, ők megtöltötték benzinnel, bele egy gyutacsot, azt meggyújtották és ledobták a jövő tankokra. Akkor az orosz katonák, vagy aki kezelte a tankot, kiugráltak belőle, így le tudták őket puffantani, de volt, akik nem tudtak kijönni, vagy féltek s benne égtek. És mikor mentünk a templomba, ott a Mester utca végén és a Haller tér között nagyon nagy harcok folytak, ott láttam először ilyen borzalmasan agyonégett orosz katonákat a földön heverni. Ez borzalmas látvány volt, de ezt is meg kellett szoknunk, nap mint nap találkoztunk a halállal. Az ott elesett katonákat, bármilyen náció volt, ott temették el, úgyhogy a Mester utca végig sírokkal volt tele a járda mellett. Akkor még volt egy kis földrész a járda és az úttest között.

Aztán még volt egy kellemetlen kis incidens, amikor a nálunk lévő, nemcsak katonák, hanem egyetemisták és fiatalok, akik menekültek, ott tanyáztak nálunk a pincében, és november 7-én volt velünk szemben egy kis közért, egy kis élelmiszerbolt, amit az orosz katonák feltörtek, az összes italt elvitték, a többit mind otthagyták.

Nem igazán voltak rablások, de ezek a fiatal gyerekek, akik éhesek voltak, azt mondták, hogy na most mi kimegyünk és hozunk valami édességet.

Tudom, két fiatalember, két egyetemista átment a szemközti üzletbe, egy nagy láda puszedlit hoztak és mikor az utca közepére értek, akkor elestek.  Valami üvegszilánkban megsérülhetett a kezük, mi azt hittük, hogy lelőtték őket.

Tulajdonképpen a szemben lévő iskola tetején valószínű, hogy ávósok voltak elbújva, pattogott az út közepén a golyó, de végül is felálltak, elhozták a puszedlit és megettük ott közösen. Ez egy nagyon izgalmas jelenet volt, nagyon közeli harcot itt láttam először, ami megrázott és maradandó emlék maradt.

Aztán november 7-én megalakult az új kormány Kádárral, akkor történtek a letartóztatások és a kivégzések. Mint érdekességet azt elmesélem, hogy Maléter Pál volt a hadügyminiszter akkor, és a sógornője, a Márta néni nekünk orosz tanárnőnk volt, bizony Márta nénit is kitették az állásából. Maléter Pál a háború előtt Oroszországban, Szovjetunióban élt, ezért az egész család jól beszélt oroszul, és a második világháború befejezése előtt, mivel ők ott már az orosz hadseregben szolgáltak, de jól beszéltek magyarul, őket dobták be ejtőernyősként. Most utólag tudtam meg, hogy ott nem messze tőlünk, Nagykároly mellett volt a Mihályfalvai kicsi helység, nagyon közel hozzánk. Ott, ez még 44 közepén, elején történhetett, azt hiszem, egy kisrepülőből 10 ilyen orosz-magyar katonát dobtak ki, mind meghalt, egyedül Maléter Pál maradt élve úgy, hogy Sas Kálmán, a helyi református lelkész hazavitte, ápolta és elbújtatta.

Ő aztán fölépült, meggyógyult és visszatért, részt vett még a harcokban, tehát a második világháború befejezése után és hálából mindig írt, megköszönte, hogy életben maradhatott. Ez még a háború befejezése, tehát a második világháború befejezése, aztán 56-ban megtalálták a leveleket, amit Maléter Pál írt, és ő volt az első erdélyi, akit kivégeztek azért, hogy 56-osokkal tartott kapcsolatot. Sok minden dolog történt, de vannak ilyen különleges események, amelyeken megborzongok, azonban szívesen gondolok vissza rájuk, hiszen ez is az életem egy része volt. Aztán 57 januárjában indult újra az iskola, és mi azzal foglalkoztunk, hogy verseket és írásokat pad alatt terjesztettünk.

Egy nagyon szép verset kaptam egy matekóra alatt.

„Október édes szép alkonyán, Magyarföldre lágyan önti melegét a napsugár.

Össze kell törni a kőtáblákat, és át kell írni az öreg Bibliát, mert különbet írt, mint Máté Apostol véribe annyi sok magyar diák…”

Asszonyok, magyar anyák, ha fáj is a válás, könnyes lesz arcotok. A ti fiaitok nem haltak meg, ha a nevük örökön örök él…”

Nagyon szívmelengető vers volt, azóta is mind keresem az egész verset, hogy végig olvassam. Aztán januárban megindult az iskola, valamikor májusban jöttünk haza, édesanyám megpróbálta elrendezni, hogy ott maradhassunk. Ő közben kijött a kórházból.  Nagyon sok ismerős ment külföldre, a nagynénénk nagyon szerette volna, ha minket kivisznek Bécsbe. Édesapám Nagykárolyban, édesanyám meg a kórházban, akkor elrendezték, hogy jöjjön az autó utánunk, és visznek ki Bécsbe. Meg is volt a helyünk egy zárdában. Örökké hálás leszek Feri bácsinak, Kollár Ferenc atyának, aki ott lakott nálunk és azt mondta a nagynénémnek: „Irénke, ezt nem szabad. Ennek a két gyereknek van anyja és apja, és csak ők dönthetik el, és nem mehetnek el, és itt maradnak, bármi történik, a családnak együtt kell maradnia.”

Akkor aztán hazajöttünk Nagykárolyba, ott folytattuk az iskolánkat, középiskolát, ott érettségiztem le Nagykárolyban 63-ban és onnan kerültem az Egészségügyi Technikumba. Közben felvételiztem Kolozsvárra magyar-francia szakra, de hát lévén az, hogy én magyarul tanultam középiskolában és a felvételi románul folyt, a franciát románra kellett lefordítani és a románt franciára. Mikor leérettségiztem, én annyit tudtam románul, hogy "bună ziua" (Jó napot!), meg amit belénk sulykoltak irodalomból, azt be kellett magolni. Elmentem Kolozsváron felvételizni és a cukrászdában nem tudtam egy kávét kérni, mert annyit nem tudtam románul. Szóval ez egy borzasztó lehetetlen állapot volt.

Hogyan folytatódott ezután az életed?

Akkor elvégeztem az Egészségügyi Technikumot röntgen szakon, 66-ban kerültem haza Nagykárolyba és 66-tól 88-ig, kijövetelünkig, ott dolgoztam a nagykárolyi poliklinikán. Utána kezdődött életem második fölvonása. Ott voltam 42 éves, egy évvel több, mint a felét ott éltem le, aztán Németországban folytattam a további tevékenységemet.

Mesélnél még a nagybátyádról? Hogyan kapcsolódik 56-hoz?

Egy külön fejezet volt a mi családunk tragédiája, édesanyám idősebbik bátyja, aki magyar-görög szakos tanár volt és az V. kerületi polgármesteri hivatalban dolgozott mint polgármester-helyettes. Egy nagyon ügyes, értelmes ember volt, 1949-ben, mikor voltak a perek, akkor őt is perbe fogták, államellenes összeesküvéssel gyanúsították és 1949-től 51-ig volt Budapesten, az Andrássy út 60-ban. Akkor első fokon halálra ítélték, utána aztán másodfokon megkegyelmeztek neki, életfogytiglant kapott. Ezért is nem tudtunk mi nagyon nagymamával kapcsolatot teremteni, mert mi Nagykárolyban annyira féltünk, szegény édesapám mindentől félt.

56-ban, amikor kitört a forradalom - most tudtam meg itt-, hogy egy 18 éves fiú nyitotta ki a börtönt és engedte ki a politikai foglyokat. Jó pár évvel ezelőtt beszélgettem egy müncheni ismerősömmel, ő mondta, hogy ismeri azt a férfit, aki annak idején kinyitotta a váci börtönajtót. Én voltam akkor 11, a pesti srác, aki fegyvert fogott 16 volt.

Csináltam is egy fényképet és ki is írtam, hogy néhány évvel voltam csak fiatalabb, mint a pesti srác, aki vérét áldozta és feláldozta magát a magyar szabadságért. Na hát ő volt a nagybácsi. Őt 56-ban kiszabadították, kijött, és mikor vége lett a forradalomnak és újra rendeződött a helyzet, akkor ő önként jelentkezett és visszakerült, kért egy perújrafelvételt, ő akkor kegyelmet kapott és 58-ban szabadult. Én akkor találkoztam vele először, 58-ban, dehát egy roncs volt, nemsokára rá meg is halt. Úgyhogy ez volt a mi családunk története. A nagymamáról van egy fénykép, akkor mikor már a végén börtönbe került, lehetett neki csomagot küldi, és akkor azt a képet küldték be, nagymama képét a nagybátyámnak.

És a fotó, amin te és a nővéred vagytok rajta, az mikor készült?

November 1-jén. Akkor már szabad magyar sajtó volt, akkor indult meg minden nyomtatás, a Szív katolikus újságot ott nyomtatták a mi lakásunkban. Azért ez nekem a legkedvesebb emlékem, nem csak emlék, hanem kézzel fogható valami az 56-os borzalomról.            

Nagyon szép emlék!

II. rész: Németországba település és az ingolstadti magyar szerveződések

Visszatérve arra a mondatodra, hogy az életed második szakasza 42 évesen kezdődött el, amikor kijöttetek Németországba. Akkor hogyan folytatódott?

Igen, röviden; 63-ban érettségiztem, 66-ban kerültem vissza Nagykárolyba dolgozni a poliklinikára, 68-ban férjhez mentem, és a lányunk 73-ban született, tehát elég későn, nem voltam fiatal anyuka, de így sikerült, és hála a Jóistennek, hogy még ez is így alakult.

Hogy ismerkedtél meg a férjeddel?

A férjemnek a húga meg az én nővérem osztálytársak volt, barátnők és együtt voltunk mindig. Én voltam megint a társaságban a legkisebb, aki állandóan ott jött a nagyok között és tett-vett, onnan ismertem a férjemet. Ő nyolc évvel volt idősebb, mindig egy társaságba jártunk és akkor férjhez mentem. Egészen 81-ig éltünk Nagykárolyban, mikor a férjem nagyon beteg lett, vesebeteg, ott Vásárhelyen ki akarták venni a veséjét. Veseműtéten esett át, aztán úgy döntöttünk, hogy itt Németországban talán megmentik a veséjét és úgyis volt. De amíg ő megkapta az útlevelet, addig eltelt 5 év, 85-ben volt először, utána 86-ban végleg kijött a műtétre, és akkor úgy döntöttünk, hogy ha kijön, akkor itt marad. Az ok az volt, hogy a továbbkezelés érdekében itt kell maradnia. Aztán 88-ban jöttünk mi is ketten Mónival és attól kezdve élünk itt.

Hogyan tudtátok tartani a kapcsolatot, amikor ő kint volt?

Nehezen. A telefonokat lehallgatták. Képzeld el, hogy volt úgy, hogy hetekig nem kaptam tőle levelet, akkor elmentem és mindig a postára telefonáltam, mondom, jöjjenek hozzám hallgatni, ott is direktben le tudnak hallgatni. Akkor elmentem a postára, felhívtam az unokahúgát és mondtam, hogy hívja telefonon és mondja meg, hogy nem tudom, mit történt, mi van vele, mert hetek, hónapok óta nem kaptam levelet.

Ez volt reggel, majd délben hozta a postás a leveleket összefogva. Tehát ők már lehallgattak, és meg voltak számozva a levelek.

Sok problémám volt az útlevéllel, habár nagyon humánusan kezeltek. A férjem egy megbízható valaki volt, utólag gyárigazgató, de nagyon tisztelte, becsülte mindenki, mert egy nagyon becsületes és nagyon félénk, visszafogott ember volt, ő csak az igazságot követte és hallotta, és hát én borzalmasan féltem, hogy mi lesz. Ő azért is jött már ki végül, mert nagyon tönkre mentek az idegei. Volt egy robbanás a gyárban, amiért őt tették felelőssé. Tíz ember halt meg az olajgyár robbanásában, de ő abszolút ártatlan volt, azonban ez neki teljesen betette az ajtót, úgyhogy ő már annyira próbált menekülni attól. De nem engedték el, be is adta a lemondását, de nem akarták elfogadni, és bizony mikor aztán végleg kint maradt, akkor én bejelentettem, hogy mi is követjük. Nem volt olyan durva kihallgatás, mint mások esetében, humánusan bántak velem, de azt mondták, hogy időbe telik, míg én megkapom az útlevelet. Pont két évbe került míg kijutottunk Mónival és bizony mindent én rendeztem. Hetente kétszer jártam a rendőrségre, nagyon rossz idők jártak, mert hideg volt, nem volt fűtés, nem jártak a vonatok. Kedden és pénteken mindig bementem a rendőrségre, meg kellett menni a múzeumba, a képeket vagy könyveket, mindent le kellett pecsételtetni, szóval nem volt egyszerű dolog. Mindig kérdezték, hogy ki segít engem, mondom, hogy engem senki, a Jóisten is velünk volt. És rá két évre aztán megkaptuk a családegyesítést, neki le kellett mondania itt rögtön a román állampolgárságról és megkapta a német állampolgárságot, és akkor csak úgy tudtam beadni az útlevelet, hogy családegyesítés révén megkapjuk. 88 tavaszán, most volt márciusban, 38 éve, hogy megkaptuk az útlevelet és akkor kijöttünk.

Hogy sikerült a beilleszkedés?

Tulajdonképpen két év volt számunkra, hogy kicsit megpróbáljunk előre tanulni és elrendezni a sorsunkat, hogy amikor kijövünk, kicsit könnyebb legyen, úgyhogy én mindenre fel voltam készülve azokután, amit ott végigéltünk.  Együtt volt a család, a férjem akkor dolgozott, habár ő lakást még nem bérelt, hanem otthonban lakott, de kapott munkanélküli segélyt, szóval én bizakodva jöttem ki és tulajdonképpen azt mondtam, hogy minden rendben lesz és minden jó lesz. A férjem nagyon félt és nagyon szkeptikus volt, hogy lesz, mint lesz. Móninak nem volt semmi problémája az iskolában, nagyon ügyes, bátor kislány volt.

Ő hány éves volt, amikor kijöttetek?

14 éves.  Mindent ketten, együtt csináltuk már otthon is, úgyhogy szinte ő volt a tolmácsom és ő rendezkedett nekem segíteni mindenben. Én egy egyéves és kéthónapos nyelviskolát csináltam itt kint, amit nagyon-nagyon hálásan köszönök, aki engem oda segített, mert egy nagyon jó felkészítést kaptam. Mint egy egyetem olyan volt, mert nem csak a nyelvet tanultuk, hanem az egész város történetét, történelmet visszamenőleg 1700-ig, minden múzeumba bevittek bennünket, üzemekbe, szóval nagyon sok mindent tanultam akkor.

Otthon is tanultam németül gyertyafényben, mert hónapokig nem volt villany a lakásban. Aztán nagyon szerencsém volt, mert volt egy tanárnő, aki foglalkozott velünk és mindenkinek szerzett állást, úgyhogy én neki is nagyon hálás vagyok, mert én nem írtam soha önéletrajzot.

Mert ott, ahol az iskolánk volt, ott volt egy magánpraxis és azt mondta, hogy ő felmegy és megkérdezi. Rögtön igenlő választ kaptam, úgy, hogy elmentem és másnap felvettek munkába. Nem azt mondom, hogy könnyű volt, mert akkor már beszéltem, úgy-ahogy németül és előtte még csináltam egy négy vagy öt hónapos praktikumot kint a klinikumban. Akkor nagyon nehéznek tűnt és küszködtem, de most, ha visszagondolok, túlestem rajta és lehet, hogy több bátorsággal jobban tudtam volna boldogulni. Ott végig abban a praxisban dolgoztam egészen 60 éves koromig, akkor kellett mennem nyugdíjba, mert a főnökség nyugdíjasok lettek és átadták a praxist. Így kerültem én nyugdíjba. Ezt el kell mesélnem, hogy én mindenkivel kedves voltam, mindenkit segítettem, úgy is ismertek, hogy a „kleine Ungarin”. Egyszer bejött egy idősebb férfi és mondta, hogy van itt egy magyar nő, aki mindenben tud segíteni és mindenre tud megoldást, én voltam. Ezzel mentem nyugdíjba, megelégedéssel, végeztem a munkámat és nem voltak problémáim.

Amikor kijöttetek, akkor már kaptatok lakást?

Igen, de voltak problémák, mert akkor rengetegen jöttek lengyerek, oroszok, és itt nagy volt a lakásprobléma. Ez volt márciusban, szeptemberben Móni ment iskolába, én kezdtem már a munkát akkor kaptuk ezt a lakást. Nagyon-nagyon szomorúan nézett ki ez a lakás kívül-belül, mondtam, hogy én ide nem jövök. Az ismerősök, meg a barátok mindig valahogy másképp rendezték és hát volt, aki rögtön tudott lakást venni vagy építeni.

Én akkor nem dolgoztam, a férjem már akkor megint beteg volt, így azt mondtuk, hogy ideiglenesen elfogadjuk ezt a kis lakást és itt ragadtunk, itt maradtunk 38 éve. Most, hogy visszagondolom, nem is volt olyan nagyon rossz, mert kevés volt a lakbér, meleg volt. Mikor eljöttünk Romániából, az utolsó két év az borzasztó volt, nem volt villany, nem volt víz, nem volt fűtés. A barátnőim mondták, hogy minden nap adj hálát a Jóistennek térden állva, hogy ég a villany a házadban, folyik a víz és van fűtés és minden megvan. Én pedig azt mondtam magamnak, hogy nem akarok elégedetlen lenni, legyek elégedett, mert tudom, hogy mi az, mikor nincs. Nem azért nincs, mert nem dolgozol meg érte, azért nincs, mert nincs lehetőséged rá. Azóta itt tengetjük az életünket.

Tényleg nagyon szép helyen vagy. Volt-e honvágyatok?

Azt mondta a férjem, hogy Nagykárolyba soha többet nem megy. Ott volt a húga, de nem is nagyon szívesen ment. Én, ahova vágytam Budapest és Magyarország. A 40 éves születésnapomra jött édesapám hozzánk vendégségbe és ott halt meg agyvérzésben a kezeim között. Tragédiák voltak, de valahogy azok úgy elhamvadnak, mindenképpen akartuk, hogy Pestre hazavigyük a temetésre és bizony nagyon nehezen sikerült, nem akarták engedni.

Borzasztó dolog volt, én kísértem el a kocsit a határig, ott volt a határsáv, akkor jött Nyíregyházáról egy halottasszállító és nem akarták átengedni. Ott volt a két határ között egy óra hosszáig, míg én ordítva veszekedtem a határőrrel, pedig megvolt a dupla koporsó és minden, hogy engedjék, hogy hazavigyem. El akarták venni az útlevelét, ez volt szerencsém, hogy valaki mondta, hogy az útlevelét a kezemből ki nem adjam.

Édesapám magyar állampolgár volt. Mindenki ismerte édesapámat, ott is, itt is, és az újságba kitettem, hogy meghalt és a temetése Budapesten lesz. Akkor azt mondták, hogy nem szabad az újságba megjelentetni, hogy Budapesten temetem el az édesapámat.  Úgyhogy ez végül is sikerült, hazavitték, és édesanyám még 6-7 évvel élte túl az édesapámat, akkor már őt nagyon megviselte az édesapám halála. Aztán a nővérem, ugye, együtt mentek, végül is ők már hamarabb mentek, mert Ági a nővérem Budapesten született 1943-ban és neki megvolt az eredeti születési bizonyítványa, úgyhogy neki nem volt már probléma.

Ő visszaköltözött Budapestre?

 Igen. Zoltánka, a kisfiúk, akkor volt másfél éves, úgyhogy ők ott aztán szépen berendezkedtek. Ági elkerült az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, és ott dolgozott 30 valahány évig. Mesélték, még nem láttam, de el kell mennem oda, hogy van egy emléktábla, ez a Korányi Klinika, ott van egy pad, ahol Áginak a neve szerepel, a leghosszabban ott dolgozó egészségügyi gyógytornásznak az emlékére.

A nagybácsi meg a nagynéni szerettek politizálni, egy kicsit olyan rebellis família voltunk. Már a nagypapa az első világháborúból is ezeket hozta magával, mert ezt még nem is mondtam el, hogy ők Szatmárnémetiben voltak 19-ben. Ez még az előző dologhoz tartozik, hogy 1919. április 9-én született édesanyám Szatmárnémetiben, amikor bejött a román hadsereg és elfoglalta. Akkor nagyapám tanító, iskolaigazgató volt és alá kellett volna írjon egy nyilatkozatot, hogy mindenben az új rezsimnek a szolgálatában áll. Nem tudott románul, nem tudott semmit és nem írta alá, úgyhogy 9 gyerekkel utcára került, ez volt áprilisban és szeptemberben kerültek ők Budapestre tulajdonképpen. Akkor ugye mindenről hallgattunk, nem beszéltünk semmiről. Zoltán unokaöcsém most jár fel a Hadtörténeti Intézetbe és ott régi dolgokat tud előszedni. Most tudtam meg, hogy nagypapa mennyi mindent tett még annak idején a magyar ifjúságért, Érpatak díszpolgára lett. Aztán 25-ben, az első világháború után nagyon sokat tett a fiatalság neveléséért, például a gyerekek közétkeztetését ő vezette be annak idején, ez már az első világháború után volt. Ilyen dolgokat most Zoltán, az unokaöcsém szokott küldeni, ilyen kis újságkivágásokat, és én innen tudom meg, mert ugye akkor jött a második világháború, jött a világégés, szóval akkor mindig próbáltunk mindenről hallgatni, és olyan dolgot tudok meg most, 80 éves koromban, amit előtte szinte nem is hallottam.

Családregényt lehetne írni a történeteidből?

Igen, nem beszéltünk róla, mert annyira féltünk annak idején, hogy valami történik.

A Magyar Egyesülethez hogyan kapcsolódsz? Tudom, hogy alapító vagy.

Igen, én most hirtelen nem tudom neked pontosan az idejét megmondani, hogy hogy kerültem én a Sáriékkal kapcsolatba, a Vártok Sáriékkal, aki annak idején a Magyar Egyesület elnöke volt. Volt itt a kis utcában egy borbély, oda mentünk a férjemmel, és akkor mondja a borbély, hogy mi magyarok vagyunk, és mondtam, igen, mert itt a házban lakik egy magyar család, akik a Sáriék voltak. Mindig mondta, hogy majd összehozz bennünket. Elteltek hetek, hónapok és nem találkoztunk. Nem tudom neked megmondani, hogy és mikor, én csak azt tudom, hogy mi egy család lettünk. Aztán egyik hozta a másikat, múltkor jött eszembe, hogy például az Erikáékat hogyan ismertük meg. Sári fölhívott, hogy van itt egy magyar család, egy fiatal anyuka, apuka, egy kicsi babával, az anyuka beteg, nincs senkijük az égadta világon, nem mennél el megnézni őket, vagy valamiben tudnál segíteni? És mondom, dehogynem, hol laknak? Megnéztem a térképen, felültem a biciklire, fogtam egy csokor virágot, egy pici macit és vittem a kicsi fiúnak. Mondtam, hogy megjöttem, szervusztok, itt vagyok és mondom, hogy mit csináljak? Azt mondja, hogy főzzél teát. Mintha otthon lettem volna, utólag minden nap együtt voltunk egészen Erika haláláig.

És a kicsi maci, amikor azt vittem, nem tudom pontosan, talán két hónapos volt a kicsi fiú, évekig szorongatta, egyszer elmentek Olaszországba és elveszítette. Annyit siratta és még most is mondja, hogy igen, mert nem mentünk vissza, hogy megkeressük a kicsi macit. Ez volt a mi kapcsunk, a kicsi maci kötött bennünket össze Marcival.

Nem tudom, de olyan nagyon szép volt az az időszak. Emlékszem, mikor az első nyári partin felvertük a sátrat és lángost sütöttünk, Móni (Sipos Mónika) Ágival még terhes volt. Közben mi nőttünk, sokat dolgoztunk, de megérte, mert nagyon szép volt. Tényleg Móni és a többiek nagyon sok áldozatot hoztak ezért az egyesületért. Jöttek a fiatalok, mind bővültük, aztán az idősek mind elmentek, kihaltak, úgyhogy azt hiszem, tényleg én vagyok a legidősebb a tagok közül.

Te vagy a magyar gyerekek tiszteletbeli nagymamája Ingolstadtban.

És most is kapcsolódsz minden programhoz, nagyon aktív egyesületi tag vagy.

Igen, szeretnék. De most már nem tudok úgy segíteni, de amit tudtam, azt megtettem és megcsináltam.

Még egy utolsó kérdésem van, hogy milyen gyakran jársz Magyarországra vagy Erdélybe?

Magyarországra szívesen, oda bármikor elmennék lakni is. Édesanyám ugye ott volt, meghalt, a nővérem meghalt, de mi azért a kapcsolatot tartjuk a családdal. Az unokaöcsém, aki a politikában van, megnősült, a felesége német szakos és van három gyerek, ők is elfoglalt emberek. Ők is minden pillanatukat a közért teszik, jönnek-mennek, én tőlük nem várok olyan nagy segítséget el, ezért szerettem volna ott egy kis otthont, egy kis lakást, de valahogy nem jött össze, soha nem sikerült. Haza Nagykárolyba is szívesen mennék, de mondtam neked, hogy a férjem nem szívesen ment, ők nem igazán egyeztek meg a húgával.

Mikor voltál utoljára?

Tavalyelőtt voltam.

Ott is probléma volt, hogy mikor mi eljöttünk, nekünk volt egy lakásunk, amit tulajdonképpen elvettek, meg sok mindent elvettek. Amikor a férjem kijött, akkor a kocsit vissza akarta küldeni, mert azt mondták, hogyha visszajön, akkor perbe fogják, hogy ellopta a kocsit, mert az a román állam tulajdona. A lakást elvették, a kocsit elvették, én azt mondtam, hogy engem nem érdekel semmi, csak hadd jöjjek. Végül a lakásnak a felét, ami az én nevemen volt, amikor eljöttem végleg, kifizették. De hát ez egy minimális összeg volt. Most egy pár éve jött egy törvény, hogy újra felértékelik a lakást, ugye azt államosították, majd eladták, most egy új tulaj van, de a román állam bizonyos fokig engem kárpótolt. A kocsit azt nem adták vissza, meg a pénzt sem, hanem a lakásért kaptam 20-30 ezer Lejt, amit négy éven keresztül fizettek, s minden évben le kellett mennem és papírokat lefordíttatnom. Akkor mentem legutoljára, amikor utolsó részletet kaptam meg, mert azt személyesen kellett átvenni ott a bankban.

Ez volt két éve. Én mentem volna szívesen, de nem akartam senkinek a terhére lenni. A mai napig van egy nagyon jó kis barátnőm, de neki is nagy családja van, tehát most már ilyen korban az ember nem telepszik rá senkire napokig, hogyha elmegy meglátogatja, nagyon szívesen elmentem bárhová egy vacsorára vagy egy kávéra, de az, hogy napokig ott legyek… Most már annyit megengedtem magamnak, hogy elmenjek szállodába.  A férjem az ötven éves érettségi találkozón volt utoljára Nagyváradon 2015-ben. Éppen néztem a papírokat, hogy azon a napon halt meg, mikor az ötven éves érettségi találkozó napja volt, június másodikán.

Van-e, amit hiányolsz?

Tulajdonképpen a család és egyáltalán Magyarország.

Kicsi gyerekkoromban minden esti mese arról szólt, hogy édesapám és édesanyám meséltek Budapestről és az ottani életükről. Mindig is imádtam Budapestet és a mai napig is az álmaim városa.

Az interjút készítette: Borbély-Szász Orsolya

Ingolstadt, 2026. május 3.

Tasnádi református templom

Tasnád

Éva és a nővére, Ágnes

a Kossuth-címerrel

Nagykároly